Életemben először istenhez fohászkodtam, segítsen meg, állítsa fel nekem, különben bekövetkezik, amitől kamaszkoromban végig rettegtem, buzi lesz belőlem. Isten nem segített.
Az asztal előtt álltam boldogan, minden leletem jó lett, indulhattam tizennyolc évesen kalandozni, világot látni, meghódítani azt a titokzatos, ígéretes, hatalmas külföldet, már csak a pecsét hiányzott az egészségügyi igazolásról.
Az asztal mögött ült fehér köpenyben, kihajtott, fehér nejloningben, vörös szőrök meredeztek a mellén, a haja is rőt volt és ritkás, szeplős a homloka, izzadt, valamit írt, nyilván a leleteimet összegezte.
-- Told le a nadrágodat -- mondta.
Letoltam.
-- A gatyádat is -- mondta, nem nézett fel, írt tovább.
Lejjebb csúsztattam az alsónadrágomat is, kevéssel a hasam alá.
-- Teljesen -- mondta, írt, nem nézett rám.
Még egy kicsit lejjebb toltam. Befejezte az írást, felnézett.
-- Mi az, szégyenlős vagy? -- kérdezte.
Letoltam egészen. Felállt, hozzám lépett, megmarkolta a heréimet, felszisszentem. Ellépni nem tudtam, a letolt nadrág egymáshoz bilincselte a bokáimat.
-- Fáj? -- kérdezte.
-- Kicsit -- mondtam összeszorított fogakkal.
Visszament az asztal mögé, leült. Felrángattam a nadrágomat, gombolni kezdtem a sliccemet. Gondterhelten nézegette az előtte fekvő kartonlapot, a kartonomat.
-- Voltál már nővel? -- kérdezte.
-- Nem.
Rögtön eszembe jutott: mi köze hozzá, de akkor már kimondtam. Talán ilyen kitöltendő rubrika is van a kartonon, de mégse kellett volna válaszolnom. A nővérre néztem, aki a másik asztalnál ült, fiatal volt, nem túl csinos, egész idő alatt könyvelt valamit.
-- Szoktál onanizálni?
Álltam. Megint felnézett.
-- Tegezz vissza nyugodtan -- javasolta. -- Legyünk barátok. Akarod?
Motyogtam valamit. Elmosolyodott.
-- Szóval? -- kérdezte.
-- Szoktam.
Bólintott. Ezt se kellett volna bevallanom. A kartonomat szemlélve kérdezte:
-- És hogyan szoktad csinálni?
Hallgattam. A nővér körmölt a másik asztalnál.
-- Na -- szólalt meg kis idő múlva --, azért nem biztos, hogy olyan nagy baj van. Egyelőre talán nem kell kétségbeesni.
Elszédültem. Rám nézett.
-- Rosszul vagy? -- kérdezte aggódva. -- Nem akarsz ledőlni a díványra?
Megráztam a fejem, hang nem jött ki a torkomon.
-- Mondtam, hogy a barátod vagyok -- mondta részvéttel. -- Segítek rajtad, ha akarod. Akarod?
Én csak a rendelőből szerettem volna kijutni.
-- Kérsz egy pohár vizet?
A fejemet ráztam.
-- Feküdj le a díványra nyugodtan.
A díványhoz botorkáltam, leszédültem rá, tenyerem a fehér lepedőt borító nejlonhuzatba izzadt.
-- Hogy szoktad csinálni? -- kérdezte.
Fájdalom hasított a tarkómba. Ültem.
-- Hasznos lenne, ha megmutatnád, különben nem tudok segíteni.
Csönd volt, a toll zizegett a kartonon. A nővérre néztem. Követte a pillantásomat.
-- Legyen szíves, hagyjon magunkra -- mondta.
A nővér letette a tollat, felállt, némán kiment, becsukta maga mögött az ajtót.
-- Tegezz vissza nyugodtan -- mondta.
Némi türelmetlenséget érzékeltem a hangjában, most először. Felállt, a díványhoz közeledett. Fel akartam kelni, legyintett, a kezét nyújtotta és azt mondta:
-- Szervusz.
-- Szervusz -- motyogtam, jobb kezemet izzadó jobb kezéhez érintettem.
-- Feküdj végig a díványon, és csináld úgy, ahogy szoktad. Én majd nézem, jól csinálod-e.
-- Muszáj? -- szakadt ki belőlem.
-- Én nem erőltetek semmit -- mondta megbántva. -- Mondtam, hogy a barátod vagyok. De ha nem hiszed, kérlek…
Végighevertem a díványon. Minden egyes szívdobbanásom belesajdult a tarkómba.
-- Vetkőzz le -- javasolta.
Nem mozdultam.
-- Na jó -- mondta engedékenyen, az ajtóhoz lépett, kulcsra zárta. Visszament az asztal mögé, leült. Fektemben kapkodva, ügyetlenül, a mozdulataimba gabalyodva letoltam a nadrágomat, aztán az alsónadrágomat is.
Ült az asztal mögött, nézett.
-- Na most csináld!
-- Mit csináljak?
-- Amit szoktál.
Mozdulatlanul feküdtem.
-- Gondolod, hogy nem fog felállni? -- kérdezte gondterhelten.
Fektemben odapislantottam. Nem úgy festett, mint ami fel fog állni.
-- Gondolj valami nőre -- javasolta --, az segíteni szokott. Én addig dolgozom, nem zavarlak, majd akkor szólj, ha már megy.
A kartonjaiba mélyedt. Ott feküdtem a bőrömbe ivódó nejlonhuzaton. Megpróbáltam nőkre gondolni, ahogy otthon, éjszaka, egyedül, hiába. Életemben először istenhez fohászkodtam, segítsen meg, állítsa fel nekem, különben bekövetkezik, amitől kamaszkoromban végig rettegtem, buzi lesz belőlem. Isten nem segített. Sokáig gyötrődtem mozdulatlanul. Megelégelte, vagy befejezte a munkáját, mindenesetre felkelt az íróasztal mögül.
-- Semmi? -- kérdezte.
Tagadólag nyögtem.
-- Lehet, hogy mégis zavarlak -- állapította meg. -- Tudod mit, én most kimegyek, csináld nyugodtan, aztán majd visszajövök, és meglátjuk.
Elfordította a kulcsot, kinyitotta az ajtót, kiment, becsukta maga mögött. Ott maradtam egyedül. Imádottjaimra gondoltam, filmszínésznőkre, tanárnőkre, lányokra, hiába.
Amikor visszajött, gondterhelten szemügyre vette. Láthatta, becsületesen igyekeztem, a kérdéses helyen kivörösödött a bőr.
-- Nem sikerült? -- kérdezte, kissé csüggedten.
-- Nem -- suttogtam.
-- Hát akkor öltözz fel.
Szédülve, hányingerrel küszködve magamra kaptam a nadrágjaimat. Muszáj volt két lábra állnom, ott imbolyogtam a rendelő közepén, a dívány és az íróasztal között. Az asztal mögött ült, a kudarc láthatólag bántotta.
-- Gyere el holnap -- mondta végül --, hátha holnap sikerül, és akkor kitalálunk valamit.
-- Van remény? -- kérdeztem, a hangom elcsuklott.
Kételkedve, szomorúan nézett rám.
-- Biztosan -- mondta. -- Holnap ilyenkor várlak.
Biztatóan rám mosolygott. Szeplős volt a homloka a ritkás haja alatt, és izzadt.
-- Eljössz, ugye?
Bólintottam, kimenekültem az ajtón. Sajgott a tarkóm, szédültem, rángott a gyomrom, jó lett volna hányni, kihányni, nem ment.
Forrás: Spiró György: Álmodtam neked. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987.
){kind=small}
){kind=small}
)
Kedvesem, miért ilyen riadt a két szemed?
Örülj, hogy zöld a fű, kék az ég, s a föld kerek!
Örülj, ha süt a nap, vagy kellemes az este!
Élvezd, ha jön a hajnal, s csak mi vagyunk, kettesben!
Örülj, ha szép az álom, s szép a jelentése!
Örülj a múltadnak, de ne rontsd el a jelent mégse!
Élvezd, ha hull a levél, vagy eső csöppen arcodon!
Kedvesem, az életemet a zenédre hangolom.
Kedvesem, ez a pillanat egy élettel felér.
Örülj, hogy ma körülöttünk minden zenél!
Örülj, ha néha csak úgy meg-megállhatsz!
Élvezd, ha van miért megállj, hogy csodálhasd!
Örülj, ha van kinek, és van miért és kölcsönös!
Örülj, mert igenis van mi minket ösztönöz!
Élvezd, ha elmúlik majd, vissza nem jöhet!
Kedvesem, oly kevés az idő, nap napot követ.
Kedvesem, ha elhallgat egyszer a zenénk,
örülj, hogy e pillanat elnézett felénk!
Örülj, hogy értjük minek élhetünk!
Élvezd, hogy egyáltalán élhetünk!
Örülj, ha holnap lesz mit mesélned!
Örülj, ha örülhetsz, legalább a felének!
Élvezd, ha a holnapután nem is jön be nekünk!
Kedvesem, legalább az érzés itt lesz velünk